Bányai Alfonz

Budapesten született 1947-ben. 23 éves korában a Százados úti művésztelepen Abonyi Grantner Jenő – későbbi mestere – műtermében kezdte a szobrászkodást. Rajzolni Búza Barnától és Győri Dezsőtől tanult, s később a Pécsi Tanárképző Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet.

Első „köztéri megrendelése” egy Kossuth-mellszobor volt 1974-ben, amely a pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnázium udvarán látható. A művészi pálya egzisztenciális bizonytalanságait kivédendő, 1976-tól főállású rajztanárként dolgozott Újpest különböző oktatási intézményeiben egészen 2007 júniusáig, nyugdíjazásáig. Imádott tanítani, s a bő harminc év során mindvégig kiérdemelte a tanítványai megbecsülését, szeretetét.
1976 óta él Gödön: apai ágon a felmenői az 1920-as évektől felsőgödiek voltak. Városunkat Közép-Európa egyik legjobb helyének tartja, és reméli, jó darabig még az is marad.

Bányai Alfonz művészeti és politikai csoportosulásoknak, szövetségeknek, egyesületeknek és egyéb szekértáboroknak soha nem volt tagja. Egyetlen kivétel a sport, azon belül pedig az Elektromos SE, majd az MHD kajak szakosztálya.

Önálló kiállítása ez ideig mindössze három volt, Gödön, Újpesten és Kismaroson. Rendjelet, díjat, kitüntetést soha nem kapott, beleértve, ahogyan ő fogalmaz, a „nem kifejezetten sikertelen” rajztanári pályafutását is. Eddigi munkáinak többsége magánmegrendelés, közöttük jó néhány portrészobor és -dombormű, emlékplakett, kisplasztika és síremlék. Gödön, a Petőfi tér délkeleti oldalán 2017-ben avatták fel az általa készített 1956-os emlékművet.

Gödi kiállítása apropóján a Göd Városi Televízió kulturális magazinja 2014 nyarán hosszabb interjút készített vele. Akkor Bányai Alfonz így mesélt a szobrászművészi pálya indulásáról: „Eléggé rögös úton jutottam el odáig, hogy szobrászattal foglalkozzak. (…) Egyszerűen beállítottam a Százados úti művésztelepre, és nekiszegeztem a kérdést Abonyi Grantner Jenőnek, hogy tanítana-e engem. Ő persze meghökkent, de végül arra kért, hogy mutassam meg neki egy-két munkámat. Faragásokat vittem és rajzokat, amelyek gyalázatosak voltak. De ő talált egy olyan kisplasztikát, ami azt mondta: »Na, ez egy szobor. Tudod mit, próbáljuk meg…« Aztán megmutatta a saját rajzait, melyeknek láttán ínamba szállt a bátorságom. Félelmetesen tudott rajzolni. De maradtam nála. (…) Született autodidakta vagyok. Egyetlen dolgot tanultam, merthogy volt kitől, és elég gyötrelmesen ugyan, de megtanultam. És ez a szobrászat volt. Tőle tanultam meg.”