Uhrig Zsigmond

„Különös küldetést vállalt Uhrig Zsigmond, Göd festője lett. Tisztének érezte azt, hogy e táj vizuális kincseit maradéktalanul feltárja és képsorrá alakítsa, festészetté a Dunakanyar e déli részét. Megörökítette akvarelljein és olajképein a Dunakanyar többi részét is, de igazi festőotthona Göd lett és maradt” – írta dr. Losonci Miklós művészettörténész 1985-ben.

Uhrig Zsigmond 1919. április 17-én született Szentendrén. Mindössze kétéves volt, amikor rézműves édesapja meghalt. Édesanyja varrónőként dolgozott, igen szegényes körülmények között éltek. Zsigmond az elemi és a polgári iskolát Dunakeszi-Alagon végezte el, majd 1934-ben a Budapest Székesfővárosi Iparrajziskolában folytatta tanulmányait, s mellette Aba Novák Vilmos rajziskoláját is látogatta.

Rendkívüli tehetsége már korán megmutatkozott. Ennek köszönhető, hogy 1937-ben felvételt nyert az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára, ahol Rudnay Gyula tanítványa volt. Az öt évfolyam befejezése után elvégezte a kétéves mesteriskolát is. Sikeres évek voltak ezek, számos elismerésben, kitüntetésben részesült. 1944-ben egy ígéretes olaszországi utazás előtt állt, de a háború közbeszólt, behívták katonának. Bevonulása előtt házasságot kötött Gyóni Klárával.

A háború végén Németországban amerikai hadifogságba került. Szerencséjére az ottani körülmények nem voltak túlságosan szigorúak. Az amerikai katonákról portrékat rajzolt, cserébe élelmiszert és cigarettát kapott.1946-ban szabadult. Felesége követte őt Németországba. Ott született első gyermekük, aki néhány hónapos korában meghalt. 1946-ban lélekben összetörve tértek haza Magyarországra, Bócsára. Néhány évvel később Felsőgödre költöztek a József, majd onnan 1961-ben a mai Vasút utcába. Házasságukból még két gyermeke született, Zsuzsanna és Klára.

A háborút követő években Uhrig a művészetéből nem tudott megélni. 1949 és 1956 között Budapesten dolgozott, az Egyesült Izzóban. Ezen időszak alatt nem vett ecsetet a kezébe, ami oda vezetett, hogy idegösszeomlást kapott. Felépülését egy fiatal kórházi orvosnak köszönhette, aki rábeszélte arra, hogy kezdjen el ismét festeni. Számos vázlatot követően ekkor készült Mementó című, a háború borzalmainak emléket állító festménye.

A fájdalmas emlék megfestése segítette a művész gyógyulását is. Egyre több tájképet és csendéletet festett. Sokfelé megfordult, de kedvenc témája a Dunakanyar maradt. 1957-ben lett tagja a Képzőművészeti Alapnak. 1961-ben a Derkovits Teremben rendezett önálló kiállítása meghozta számára az elismerést és az anyagi biztonságot. A siker megsokszorozta munkakedvét, hihetetlen energiával és kitartással festett tovább. Egymást követték kiállításai.

Sok elfoglaltsága mellett szívesen foglalkozott fiatalokkal, Dunakeszin és Gödön hosszú éveken át vezetett képzőművészeti szakköröket. Az elegáns kiállítótermeken kívül szívesen rendezett kiállításokat gyárakban, iskolákban, kórházakban. Itt érezte igazán jól magát, ahol őszinte tisztelet, szeretet és megbecsülés vette körül. Képeit nemcsak a művészetekhez értők, hanem az egyszerű emberek is megvásárolták. Ez volt számára az igazi siker.

Felesége halála (1987) és önnön betegsége miatt életének utolsó hat évében már keveset festett. 1993. december 16-án, 74 éves korában halt meg Gödön. Életében 32 önálló kiállítása volt. Számtalan csoportos kiállításon és pályázaton vett részt. Képeit magángyűjtők, közintézmények és múzeumok őrzik.