Dr. Romsics Ignác

Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a 20. századi magyar történelem.
1951-ben született a Bács-Kiskun megyei Homokmégyen. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán 1974-ben szerzett tanári diplomát. Ugyanebben az évben kezdte meg posztgraduális tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakán, ahol 1976-ban diplomázott.

Előbb a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban segédlevéltáros Kecskeméten, majd 1977-ben az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 1986-ban a Magyarságkutató Intézethez kerül, amelynek később igazgatóhelyettese lesz. 1991-ben az ELTE újkori magyar történeti tanszékének docense, 1998-tól egyetemi tanára.

1999-től 2002-ig Széchenyi Professzori Ösztöndíjjal kutatott, 1993 és 1998 között – több megszakítással – az Indiana Egyetem magyar tanszékének vendégtanára volt, de oktatott a Szegedi Tudományegyetemen is, később pedig az egri Eszterházy Károly Egyetem Történelemtudományi Intézetének főállású tanára.

1985-ben védte meg a történelemtudományok kandidátusi, 1994-ben pedig akadémiai doktori értekezését. 1996-ban habilitált. 2001-ben lett az MTA levelező, 2010-ben pedig rendes tagja. 2020 novemberétől a BBC History című történelmi magazin főszerkesztője.

Romsics Ignác feleségének családja az 1960-as évek közepén költözött Gödre Fejér megyéből, ahová 1946-ban kitelepítették őket Felvidékről, Érsekújvár mellől. Szegedi diákéveik alatt ismerkedtek meg, majd házasságkötésük után 1977-ben költöztek városunkba, az alig néhány napos fiukkal, Gergellyel, akiből szintén történész lett.

Romsics Ignácné, Éva évtizedeken át, nyugdíjba vonulásáig a Huzella Tivadar Iskolában tanított, s munkáját 2007-ben a Gödért emlékéremmel ismerték el. A mai napig nehéz úgy végigmennie az utcán, hogy ne köszönjenek rá egykori tanítványai, akik máig elhalmozzák szeretetükkel. A történészprofesszornak Göd mindig is a csöndes otthont, a kertes ház meghitt nyugalmát, a természetközeli életmódot jelentette. S arról, hogy mivel tölti a szabad idejét, így vallott: „Az utóbbi 10-15 évben ismét kerékpározok a Duna-parti bicikliúton. Amikor elkezdtem, még elmentem Nagymarosig, és vissza. Néhány éve csökkentettem a távot, és a váci révnél szoktam megfordulni. Később pedig azt vettem észre magamon, hogy néha már a csak sződligeti pihenőig megyek. Közben persze elmúltam 70 éves. Reggelente úszni járok Vácra.”

A 2022-ben megjelent kétkötetes, Hetven év című életrajzi munkájáról pedig arra a kérdésre, hogy miért született meg a mű, ezt válaszolta: „Ha rosszindulatú vagyok magamhoz: szimpla exhibicionizmusból. Ha jóindulatú: dokumentálni akartam, hogy miképpen lettem az, aki. Egy falusi parasztgyerekből történész, egyetemi tanár, az MTA tagja. És ezen keresztül azt is, hogy milyen volt az a Magyarország, amelyben 1986-ig éltem: az alsómégyi falu, a kalocsai gimnázium és kollégium, a szegedi főiskola, a kecskeméti levéltár és az MTA Történettudományi Intézete, ahol 1977-től 1986-ig dolgoztam.”

Mi, gödiek pedig minden alkalommal odaadó figyelemmel hallgatjuk a városi rendezvényeken vagy egyebütt elhangzó előadásait. Mindannyian emlékszünk például az egyik október 23-ai megemlékezésen tartott szónoki beszédére, amelynek ezt a címet adta: „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”